Tény, hogy a jelenleg használatos vízkezelési és -tisztítási technológiában számos olyan lépés, fázis szerepel, ahol a különböző állagú és állapotú szennyvizet az átalakulás, tisztítás idejére nyílt felületű, szabadtéri tározókban helyezik el, ahol a tervezett elsősorban biológiai bontási folyamatok nem egyszer nem kívánt, kellemetlen szagokkal járnak, miközben a szennyvíz eredeti szaga is jellegzetes.

A szag oka azonban nem maga a folyamat, hanem a víz és ezzel együtt a benne található anyagok egy részének párolgása, aminek során a levegőbe jutnak, ahonnan a belélegzés során érzékeljük ezeket.

A szennyvíz zárttechnológiás kezelése a nagy feldolgozandó mennyiség és a jelentős többletköltségek miatt nem realitás, a kellemetlen szaghatások ezért a legegyszerűbben a párolgás csökkentésével, praktikusan takarással mérsékelhetők.

Ugyanakkor, mivel a derítőmedencékben és tárolókban aktív folyamatok zajlanak ‒ víz hozzáadása és kivétele, folyamatos keverés, különböző anyagok bejuttatása és elvonása stb. ‒ az összefüggő, fóliás takarás nem jöhet szóba. Egyrészt a fóliák nem nagyon viselik el hosszabb távon a kültéri használatot, hiszen könnyen károsodhatnak egy erős szeles, viharos időben, másrészt a fólia akadályozza például a keverőkarok mozgását, illetve a szennyvíz szellőztetése során is gondot okozhat.

A megoldás a takarólabda, amely könnyedén ellenáll az UV sugárzásnak és a viharos szélnek is és minden, a folyamat során előforduló kémiai hatásnak. A felszínen úszva nem akadályozza a fenti technológiai és kémiai folyamatokat, miközben lefedi a felület 91%-át, ezért ugyanilyen mértékben csökkenti a párolgást és vele együtt a bűzképződést is. A labdák követik a folyadékszint változásait és kiváló hőszigetelők is. Ez utóbbi azért is fontos, mert a derítés során zajló biológiai folyamatok csak bizonyos hőmérséklettartományban működnek megfelelően, aminek fenntartását a labdák jelentősen megkönnyítik; télen a fagyveszélyt hárítják el, nyáron a túlmelegedés ellen védenek.